Amikor Dávidra gondolunk, legtöbbször a pásztorfiú jut eszünkbe, aki egy parittyával és pár kővel legyőzte a hatalmas Góliátot. A Károli Biblia így ír erről: „És monda Dávid a Filiszteusnak: Te karddal, dárdával és pajzzsal jössz ellenem, én pedig a Seregek Urának, az Izráel seregei Istenének nevében megyek ellened, a kit te gyaláztál.” (1Sámuel 17:45). Ez a történet nemcsak a bátorságról szól, hanem arról is, hogy Dávid szíve teljes bizalommal volt Isten felé.
De Dávid nem csak harcos volt – ő volt az énekek embere is. A Zsoltárok nagy részét ő írta, szívből fakadó imádságok és dicséretek formájában. Nem szégyellte kimondani örömét, fájdalmát, bűnbánatát és reménységét. Ezért szeretjük Dávidot annyira, mert őszintén, emberien fordult Istenhez.
Dávid élete ugyanakkor nem volt hibátlan. Elkövetett súlyos bűnöket, például Betsabé történetében (2Sámuel 11). De amitől igazán különleges, az az, hogy mindig megtért, és alázattal kérte Isten bocsánatát. Ezért mondta róla az Úr: „Kerestem magamnak szívem szerint való férfiút.” (1Sámuel 13:14).
Dávid tehát példát ad nekünk: lehetünk bátrak, ha Istenben bízunk; lehetünk őszinték, ha imádkozunk; és lehetünk alázatosak, amikor hibázunk.
Ma is tanulhatunk tőle: ha nehézséggel találkozunk, mondhatjuk együtt vele:
„Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.” (Zsoltárok 23:1)
